Egy dolgot tudni kell rólam (rólunk), AUTÓS társadalomban nevelkedtünk, ha tehetjük, autóval közlekedünk, azaz mindig! Az elvem az, ha már van rá keret, miért ne... Érdekes dolog ez, az életem párja szerint mi vagyunk az autóért, ezért nagyon tisztán tartjuk, szeretgetjük, simogatjuk. A gyerek semmi olyat sem tehet, ami a mi kis szemünkfényének makulátlanságát veszélybe sodorhatja, ezért vezettük be a csokievés tilalmát, és persze szárazra kell rázni a havas cipőt, mielőtt beülünk. Szóval, vigyázunk rá, amennyire csak lehet! A lehető legidétlenebb színt sikerült kiválasztani: fekete. A fene sem gondolta, hogy ez ennyire macerás, de használt autónak nem nézd a színét... Ha esik, az sem kedvez neki, de ha száraz az idő, az csak ront a helyzeten, szóval semmi sem jó! Egyszer egy baráti társaságban nagy bőszen szidtam az autónk színét, amikor egyszer csak bebökte valaki, hogy ők kimondottan ezt keresték, sőt, minden este imát mondtak azért, hogy megtalálja Őket a kis fekete párducuk. Magamtól nem gondoltam, hogy van olyan, aki ezt kimondottan keresi... Az előző autónk egy szürke kis kezesbárány volt! Azon nem látszott sem a zord időjárás, sem a homokvihar. Szóval itt kell leszögeznem, azt szokták mondani, a zöldet a zsenik választják. Hát nem! A zsenik szürke autót vesznek!

Bocs a hosszú bevezetésért, de ennél egyszerűbben nem tudom szemléltetni a szerelmi viszonyomat az autónkkal. Szóval mostanában a családi logisztika azt követeli, hogy a família idősebb férfi tagja elviszi reggel az autót, otthagyja egy titkos helyen a belvárosban, én pedig bebuszozok a nagyfaluba, felszedem a kicsikét, és megyek dolgomra. Hát, kiderült valami számomra: buszon utazni tróger dolog. Először is, egy irtó merész húzásom volt nemrégiben, hogy két gyerekkel próbáltam ki ezt a csodát. Haha, ezt a legdurvább álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire nagy érték, ha az embernek van kocsija (jobb esetben privát sofőrje). Szóval, hogy mit tanultam? A tömegközlekedés tudatlan analfabétájaként azt gondoltam, hogy megnézem, hogy mikor jön a busz, kimegyek  megállóba, felszállok rá, aztán csókolom, tíz-húsz perc múlva leszállok az adott megállóban és hallelujah, már ott is vagyok, ahol akarok. Jah, elméletben! Azt ugye nem mondtam, hogy az egyik gyerek babakocsiban van? Nem baj, tartom magam annyira "tökösnek", hogy egy rendesen megjátszott arcra kipakolt szenvedős mimikával elérem, hogy egy megtermett férfiember odaugorjon, és segítsen a kocsit beemelni a busz bendőjébe. Aha, hát nem! Ez a megtermett férfi még nem született meg! Vagy nem egy buszon utazunk. Mert gyakorlatilag mindenki tekintetében láttam a szánakozással vegyes sajnálatot: szegény asszony, a két kölkével, majd beszarik, mire felemeli azt a rohadt nagy babakocsit, miközben a nagyobbikat előre felpakolja a buszra, bízva a sofőrben, hogy nem unja meg a tökölést, és nem csukja be a busz ajtaját, kettészakítva egy ilyen gyönyörű családot...(megvárom, hogy elmorzsold a könnycseppet)...szóval az emberek tekintetében ennyi, és nem több! Gondolom tűkön ülsz, kedves olvasóm, hogy kiderüljön az igazság, hogy megtudd, hogy igenis vannak, akik azért élnek, hogy ezeknek a lúzereknek tegyen jót! Ja, nem. Nem volt ilyen! Aztán az agyamban az járt, vajon le hogyan fogunk szállni? Bár, majdcsak kihány minket a valahogy, de nem, ugyanolyan nehéz volt a leszállás is, mint a felszállás.

De, mivel büszke vagyok arra, hogy mindig tanulok a hibáimból, ma már gondosan előkészítem a tizenöt perces utazásunkat, mintha egy világ körüli útra indulnék:

1. az a hír járja, hogy a városban közlekednek ú.n. alacsony padlózatú buszok, amik kimondottan a kerekesszékes embereknek van, "esélyegyenlőség" címen. Marha nagy esély: három darab van belőle. rágugliztam, hogy mi a rendszáma ezeknek az alacsony padlózatúaknak.
2. Szerencsére olyan online rendszer van a busztársaságnál, ahol pontosan tudod követni, hogy merre milyen busz jár, milyen rendszámmal, hány perc késéssel...stb. Így nincsen más dolgom, mint megkeresni, hogy a városban éppen melyik vonalon jár az a három esélyegyenlőség busz (amiből általában csak egy van aktuálisan forgalomban). --- már, amikor működik a rendszer...
3. Ha aznap tényleg mázlim van, akkor éppen mifelénk van szolgálatba állítva, és már csak azt kell kiszámolni, hogy mikor ér a megállóba, felszállok rá, és minden oké.
4. Ha nincsen mázlim, akkor marad az öt kilométeres gyaloglás, vagy a kenguru, amiben viszonylag egyszerűen lehet bebuszozni a gyereket. Egy ilyen kengurus dolgon is túl vagyunk már egyszer: mindenki megállapította, hogy milyen szép egy gyerek lóg a nyakamba kötözött hordozóban, de senkinek eszébe sem jutott, hogy megkérdezze, hogy ugyan nem szeretnék-e leülni azzal a picivel.

Apropó... Kenguru... A miénk minden bizonnyal a legfeltűnőbb, NAPSÁRGA, amit a világmindenség kenguru-gyára kiköpött magából. Persze a kengurus utazást sem úszom meg minden konfliktus nélkül: jön valaki, aki teljesen más elveket vallva kendőben hordozza a sarját, és a tömegen átvergődve leszólít, hogy elmagyarázhassa, hogy miért teszek a gyermekemmel egy generációt tönkretevő életellenes dolgot, amikor berakom a hordozónkba! Köszönöm, nem kell a jótanács... ebben nem. Nem megyek bele, egyszerűen nekem életidegen a hordozókendő, de tutira nem mennék oda senkihez, hogy megkérdezzem tőle, hogy nem fél-e, hogy a kendő alatt megfullad a gyerek...stb. Mindegy, ez most itt nem is erről szól, hanem a buszról!

Zárásképpen szeretnék köszönetet mondani a városunk önkormányzatának (vagy kitudjakinek), hogy biztosította az alacsony padlózatot, köszönjük azoknak a sofőröknek, akik kinyitják a középső ajtót, hogy feltoljam rá a járgányunkat (meg azoknak is, akik nem), köszönet a néninek, aki hangosan közli, hogy azért nem tud hátramenni, mert egy "babakocsis" beállt a rokkantkocsiknak fenntartott helyre, és útban van, a jegyellenőrnek, aki türelmesen kivárja, hogy a kezemből mindent lepakolva, babakocsit (és magamat egyensúlyozva) elővakarjam a jegyemet, a diákoknak, akik szó szerint flörtölnek a gyerekemmel, de simán beelőznek, amikor szenvedem le magamat a buszról...stb. sorolhatnám napestig! Sebaj! Én nem az a panaszkodós fajta vagyok, de remélem másnak is ismerős a dolog...